(Budapest, 1931. december 30.-)
Róna-Tas András műveinek bibliográfiája
Értelmiségi családban születtem, apám orvos volt, anyám a közgazdaság-tudomány első magyarországi egyetemi doktora. Anyai nagyapám építészmérnök, Budapesten közel száz épület tervezője, anyai nagyanyám felső leányiskolát végzett, négy nyelven beszélt. Apai nagyszüleim Veszprémben éltek, nagyapám banktisztviselő volt, még születésem előtt meghalt. Igen korán kezdtem el nyelveket tanulni, kisgyerekkoromban otthon váltakozva beszéltünk magyarul és németül, a háború előtt két évig angolul tanultam, a gimnáziumban különórákat vettem oroszból. Mégsem merült fel bennem, hogy nyelvész legyek, a nyelvek inkább eszköznek, mint célul szolgáltak. Kamaszkoromban időm legnagyobb részét olvasással töltöttem, és végigolvastam nemcsak a világ és a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait, hanem hamar elkezdtem foglalkozni filozófiai és szociológiai munkákkal is. Iskolatársaim kis tanulóköröket szerveztek, és ezekben rendszeresen számoltam be olvasmányaimról. Mivel a cisztercita rend 1949-ben államosított budapesti gimnáziumába jártam, ezeket a tanuló és olvasóköröket egyesek a szellemi-politikai ellenállás veszélyes fészkeiként regisztrálták, hamarosan a belügyi szervek szoros figyelme kísért. Körülményesen kerültem be az egyetemre, a Műegyetemen felvételiztem matematikából, fel is vettek, de kértem átirányításomat muzeológus szakra. Ez volt ugyanis az a reménybeli sziget, ahol távol az ideológiai zaklatásoktól foglalkozni szerettem volna a magyar nép kultúrájával, társadalmával. A muzeológia elírás folytán meteorológia lett, ahova fel is vettek, s csak igen nehéz körutak után tudtam beiratkozni a budapesti egyetem néprajz szakára. 1950-ben az egyetem már igen sivár volt, s az egyetlen lehetőség nem a szak, hanem a még ottmaradt régi, jó tanárok követése volt. Így lettem végül tibetista, majd felvettem a mongol és elvégeztem a török szakot is a néprajz mellett. Kiváló tanáraim, Ortutay Gyula, Tálasi István (néprajz), Ligeti Lajos (tibeti, mongol, kínai), Németh Gyula (turkológia, magyar őstörténet), Maróth Károly, Szabó Árpád (klasszika filológia) olyan széles horizontot nyitottak, hogy ugyan 1955-ben megkaptam muzeológusdiplomámat, de még tovább tanultam. Kutatásaimra döntő befolyással Ligeti Lajos volt, az ő munkásságát követve kezdtem el vizsgálni a magyar történelem és kultúra keleti hátterét.
Az egyetemen a filológia, a szövegek tisztelete és az azokkal való bánni tudás állt a középpontban. A ma élő kultúrákkal és nyelvekkel nem lehetett kapcsolatba kerülni. Erre először 1957-ben nyílott lehetőségem, amikor kijutottam Mongóliába. A mongolok az utolsó olyan nép, amely sokat megőrzött a középkori, eurázsiai lovas nomád életmódból, ezért kutatásuk nemcsak nyelvileg, hanem néprajzi szempontból is hallatlanul érdekes volt. Vizsgálatuk sok olyan ismerettel is kecsegtetett, amely a magyarság kultúrájának eredete szempontjából is hasznosítható volt. Mongóliai terepmunkámról a Világjárók sorozatban megjelent Nomádok nyomában című könyvemben számoltam be. A magyar kultúra belső-ázsiai hátterének kutatása mellett természetesen foglakozni kellett a magyar nyelv keleti, elsősorban török kapcsolataival is. Míg kandidátusi disszertációmat tibeti-mongol nyelvészeti témából írtam, addig az akadémiai doktori fokozatot 1971-ben egy olyan munkával érdemeltem ki, amely a nyelvrokonság elméletével és a török-mongol nyelvviszonnyal foglalkozott. A terepmunka, az élő nyelvi és néprajzi anyag változatlanul fontos volt kutatásaim számára, azért a hatvanas évek közepétől rendszeresen felkerestem a Volga-vidék török népeit, elsősorban a csuvasokat. A csuvasok annak a török népcsoportnak egyetlen még élő maradványa, mellyel a magyarság a honfoglalás előtt hosszú ideig szoros kapcsolatban élt.
Életemnek mindig szerves része volt a tanítás. Igaz, 1960 és 1968 között kizártak az egyetemi oktatás lehetőségéből a budapesti egyetemen, de amikor erre ismét lehetőség nyílott, a szegedi egyetemen kerestem és kaptam állást. Itt a semmiből kellett elkezdeni egy szakma felépítését, s ez egy komoly kihívás volt. 1968-ban kutatói álláshelyre kerültem, 1974-ben kineveztek egyetemi tanárrá, és megindíthattam az altajisztika rendszeres oktatását. 1984-re a szakot már önálló tanszék gondozta. A tanszék körül kisebb műhely alakult, s tanítványaim között ma több tanszékvezető, neves minősített tudós van, akiket a világ minden táján jól ismernek és megbecsülnek. Sikerült a kutatás minimális feltételeit biztosítani, könyvtár, kéziratok, nemzetközi kapcsolatok támogatják az oktatást és kutatást.
1990-ben, számomra, de gondolom szinte mindenki számára váratlanul megválasztottak a József Attila Tudományegyetem rektorának. 1992-ben lettem a magyar felsőoktatás minőségéért felelős akkreditációs bizottság elnöke, mandátumom 2000-ben jár le. A Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé fogadott. Eközben nem hagytam fel sem a kutatással sem az oktatással. Legutóbbi könyveim: A magyarság korai története (1995), A honfoglaló magyar nép (1996, 1997) és a Hungarians and Europe in the Early Middle Ages (1999) több száz magyar és idegen nyelven megírt cikkem eredményeinek összefoglalásai. Változatlan örömmel tanítok egyetemistákat, doktorjelölteket, közöttük nagyon tehetségeseket.
Az általam művelt tudomány egyetemes akkor is, ha középpontjában a magyarság áll. Már 1971-ben tanítottam a bonni egyetemen, s meghívott professzor voltam Bécsben. Előadtam Európa és Amerika számos egyetemén és számtalan nemzetközi kongresszuson. Eljutottam, igaz, igen későn, 1992-ben, Tibetbe. Látogatásom Lhászában és a Királyok völgyében rövid volt, de egy életre szóló élménnyel gazdagított. Régebbi személyes kapcsolatainkat felelevenítve meglátogattam a dalai lámát a száműzetésben élő tibetiek központjában, az indiai Dharamsalában. Ez a nagyszerű ember mindig lenyűgöz bölcsességével és mély humánumával. A japán egyetemek és kutatóközpontok is kíváncsiak a magyar kutatási eredményekre, ezért néhány hetet töltöttem a legfontosabb japán kutatási központokban.
Ma életem szabad részét hat unokáim tölti be. Ha meglátogatnak, egy kis fehér műanyag széket hoznak be, ez a „tanszék”, s bár a hármas ikrek még nincsenek négyévesek, szorgalmasan rajzolunk, számolunk, írunk, oldunk meg mulatságos találós kérdéseket.
Napút, 2000/10. szám
